Chapter Text
1. Fejezet
A hatalmas gigapoliszt, mely otthont adott az akadémiának és az Egyesült Intergalaktikus Szövetség székhelyének, vastag hótakaró fedte. Így a város úgy festett, mintha egy ügyes kezű mester kristályból faragta volna ki. Az utcákon lágyan szállingózott a hó, miközben különféle repülő egységek közlekedtek az égbe nyúló tornyok között, és emberek meg más lények sétáltak kényelmes tempóban az utcán.
Az akadémia diákjai jól megérdemelt szünidejüket töltötték, így a hatalmas, csillag alakú épületegyüttesben egy lélek sem járt, a tornyokat azonban színes fénybe vonta a bennük kavargó mágia. Még Atemu tornya is fényárban úszott, sőt, az általában sötét torony fénylett a leginkább, a mágia megannyi színe egyszerre kavargott benne és körülötte.
A két fiatal mágus-kadét egymás mellett ballagott a nyüzsgő utcákon, kiélvezve a szünidejük minden percét. Mindketten egymagasak voltak, ám a hasonlóság gyakorlatilag itt véget is ért. Egyiküknek váll aláig érő, fekete haja, smaragdzöld szeme és halovány bőre volt. Fekete farmert (vagy legalábbis farmerhoz nagyon hasonlító anyagú nadrágot) viselt, sötétzöld kötött pulóverrel, felette vastag, fekete, csuklyás köpennyel és térd alattig érő csizmával. Övén, ahogy az akadémiára lépése óta mindig, ott lógott fegyvere, a Gla’Ive, amitől sosem vált meg.
Társa, vele ellentétben teljesen más volt. Nem ember, de legalább humanoid. Világoskék bőre, hegyes füle, ametiszt szín szeme, és combközépig érő, mogyoróbarna, fonott haja volt. A hideg idő dacára azonban ő nem volt melegen öltözve. Mindössze egy fekete farmer, és egy ujjatlan póló volt rajta, holott a levegőben meglátszódott a leheletük is, ahogy az utcákat és az üzleteket rótták. Ahogy társának, neki is ott lógott a fegyvere az övén, pont kéznél, hogyha szükség lenne rá. Bár erre igencsak kicsi volt az esély.
– Komolyan, Shin! – kiáltott fel a fekete hajú ifjú, aznap már ki tudja, hogy hanyadjára. – Rossz rád nézni! Nem tennél legalább úgy, mintha fáznál? – fejezte be méltatlankodva.
– Nem! – jött a válasz a kék bőrű kerovaitól. – Amúgy meg mit zavar? Végre valahára jól érzem magam a földi klímában! – vigyorgott társára. – Amúgy meg mit irigykedsz? Csak azért, mert nekem nem kell úgy beburkolóznom, hogy úgy nézzek ki, mint egy jeti?
– Jeti a fejed! – vágott vissza Harry.
– Komoly? – nevetett a kerovai, és az emberek kissé félre húzódtak, amikor a Halál Angyalainak nevezett duó elhaladt mellettük. – Azt nem hinném!
Harry egy jól irányzott mozdulattal fejbe kólintotta barátját, akinek azonban az utolsó pillanatban sikerült kitérnie.
– Mellé! – öltötte a nyelvét társára a kerovai, majd ezzel a mozdulattal szinte egyszerre egyenesen nekiment egy oszlopnak, és a földön kötött ki.
Harry hihetetlen nevetésben tört ki, majd mikor végre sikerült magát kicsit lenyugtatni, kezét nyújtotta Shinnek, és felhúzta a földről.
– Mit is mondtál? – nyögte ki végül, mikor már végre sikerült normálisan levegőhöz jutnia.
Shin mindösszesen csak ránézet, felhúzta az orrát, és szó nélkül tovább indult. Harry mélyet sóhajtott, majd megszaporázta lépteit, hogy utolérje a duzzogó kerovait.
– Most komolyan egész nap hisztizni fogsz? – kérdezte végül a fekete hajú mágus. – Ennyire nem üthetted meg magad!
– Nem hisztizek – bökte oda Shin, de rá se nézett Harryre.
– Aha, én pedig házimanó vagyok…
Shin megtorpant, Harry pedig kis híján nekiment.
– Mi az a házimanó? – kérdezte a kerovai.
Harry hirtelen nem tudta, hogy nevessen vagy homlokon vágja magát, így csak megcsóválta a fejét.
– Hagyjuk – válaszolta. – Ha még később is eszedbe jut, majd megkérem Perselust, hogy magyarázza el neked. – Kis szünetet tartott. – Most már abbahagytad a hisztit?
– Nem hisztiztem.
– Oké, hagyjuk – csóválta meg újra a fejét. – Szóval hova is megyünk? – kérdezte, miután újra elindultak.
– Karácsonyi ajándékokat venni! – vigyorodott el Shin, Harry pedig inkább nem mondott semmit.
Miközben mentek, a hó egyre inkább esett, az üzletek kirakataiban pedig mágikus fények égtek és csábították be az éppen arra járókat.
Harryt még most is megdöbbentette az új világ, ahova alig egy éve csöppent. A távoli jövőbe, ahol az űrutazás már napi rutin, és mindenféle földönkívüli lény járkál az utcákon.
Shin hirtelen megállt egy üzlet előtt.
– Ide jöttünk? – kérdezte Harry felhúzott szemöldökkel.
– Bizony ám – vigyorogta Shin, és már indult is befelé.
Harrynek már az első pillantásra furcsa volt az üzlet. A többi bolttal ellentétben, itt nem mágikus fények, hanem gyertyák és furcsa lámpák égtek, odabent pedig réges-régen hallott, karácsonyi slágerek szóltak. A polcokon mindenféle, Harry számára ismerős dolog volt. Figurák, képek, könyvek – igazi, papírra nyomtatott könyvek –, játékautók, DVD-k, és mindenféle csecsebecse, amit csak elképzelni tudott. Harry már éppen kérdezni akarta, hogy miért jöttek ide, amikor Shin elkiáltotta magát.
– Hé, Papus! Megjöttünk!!!
– Hányszor mondtam már, hogy ne hívjon Papusnak, Mr. Maxuweru! – jött a bolt belső helységéből egy érdes hang, majd kisvártatva egy idős férfi lépett elő. Úgy hetven körüli lehetett, bőre ráncos volt, ám egy fiatalember tartásával és testalkatával bírt. Haja, bár hófehér volt már a kortól, sűrű fürtökben omlott a vállára, mandulavágású szeme pedig keleti származásra utalt. Barna ing volt rajta, fekete nadrág és csizma, és egy furcsa üveggömböt törölgetett.
– Már egy jó párszor – legyintett a kerovai. – Megvan, amit kértem? – tért gyorsan a tárgyra, mielőtt az öreg akár egy újabb szót is szólhatott volna.
– Meg – sóhajtott az idős férfi, majd letette az üveggömböt a pultra, és újra hátrament. – Addig nézzenek körül – szólt a válla fölül. – Mindjárt jövök.
Azt, hogy nézzenek körül, egyiküknek sem kellett kétszer mondani. Shin rögtön a DVD-k közé vetette magát, míg Harry inkább a bolt azon részébe ment, ahol mindenféle üvegcsék sorakoztak.
– Hát ezek meg? – kérdezte, gyakorlatilag a levegőtől, majd elkezdte nézegetni az üvegcsék címkéit. – Őrölt mandragóra, szárított gyíkepe, porított unikornisszarv, száraz mentagyökér… - motyogta maga elé.
Annyira belemerült a nézelődésbe és a csodálkozásba, hogy észre sem vette, hogy az idős eladó visszatért, és mellélépett.
– Á, az ifjú úrnak jó szeme van!
Harry egy pillanatra meglepődött, hogy nemcsak, hogy nem hallotta az öreg közeledtét, de még nem is érezte a jelenlétét egészen addig, amíg az meg nem szólalt.
– Ezek azok, amikre gondolok? – kérdezte végül.
– Attól függ, hogy mire gondol az ifjú úr…
– Bájitalkomponensek – felelte Harry habozás nélkül.
– Azok – bólintott az öreg. – Vagy réges-régi, keleti gyógyszerek. Az ifjú úr, tán csak nem ismeri a régi tudományokat?
– Valamennyire – mondta Harry. – Igazából a párom a bájitalmester, nem én.
– Csak nem Piton admirálisra gondol? – nézett nagyon az öreg, majd elmosolyodott. – A kerovai hurrikánon kívül az a fiatalember az egyik legjobb és legrendszeresebb vásárlóm. Bár, hogy miket is kezd velük, azt azt hiszem, jobb, ha nem tudom.
Harry kis híján elnevette magát, amikor az öreg fiatalembernek titulálta Perselust. Az egykori bájitaltanár minden volt, csak éppen fiatal nem.
– De igen – bólintott végre Harry. – Azt hiszem, végre találtam neki valami hasznos ajándékot is. Már csak azt kéne tudnom, hogy vajon mit is vegyek neki…
– Ha rám hallgat a fiatalúr – kezdte az öreg –, akkor nem komponenseket vesz neki. Azokat bármikor megszerezheti magának. Jöjjön velem. Azt mondta, járatos a régi tudományokban, hát, azt hiszem ezek a dolgok jobban fognak tetszeni – mondta az öreg, és a bolt egy eldugott sarkába vezette Harryt.
Az üzlet ezen sarka leginkább az Abszol útra hasonlított, csak boltok nélkül. Volt ott minden a varázsviccektől az édességekig, de még ékszerek is. És Harrynek szinte rögtön megakadt a szeme egy medálon, ami egy doboznyi trágyagránát mellett volt egy kis párnán. A medál egy ezüstkígyót formázott, amelynek smaragd szemei voltak, és egy üstöt ölelt körbe. A kígyó és az üst már alapból megragadta Harry figyelmét, és ahogy kinyújtotta felé a kezét, érezte a medálból áradó mágiát. Nem azt a technomágiát, mely gyakorlatilag az egész világot betöltötte, hanem a régi idők mágiáját.
– Az egy igen régi varázstárgy. Jóval a Nagy Világégés előtti időkből. Igazi őslelet – mondta az öreg. – Bár nem annyira, mint azok az ékszerek, amiket Kha’Iba admirális visel. Talán a Világégés előtti második évezredből származik.
– A Roxfort alapítóinak idejéből – lehelte Harry.
– Ha ön mondja – vont vállat az öreg. – Csak azt tudom, hogy eddig mindent túlélt ez a kis csecsebecse. És, mint azt mondtam, önnek remek szeme van. Eddig még soha, senkinek sem tűnt fel. Nem mintha bárki is nézelődött volna ebben a sarokban. Fiatal kerovai barátunkat inkább az átlagos dolgok érdeklik. Legalábbis a huszadik században átlagosnak számítók. Mint az a rakat DVD meg figura, amit most is rendelt.
Harry csak bólintott. Nem igazán érdekelte a dolog.
– Hé, Papus! – rikkantotta a bolt másik sarkából Shin.
Az öreg nagyot sóhajtott, és magára hagyta Harryt a medállal, hogy a hiperaktív kerovai kérésének eleget tegyen. Harry egy darabig állt ott, majd végül óvatosan megérintette a medált. Érezte, hogy a mágia felismeri őt, vagy legalábbis a testében rejlő varázserőt, és a medált övező mágiák megváltoztak. Mintha lekapcsolta volna a riasztót. A fiatal mágus-kadét elmosolyodott, és kezébe vette az ékszert, majd a pulthoz ment, ahol Shint látta, egy nagy halom DVD-vel, mindenféle figurákat tartalmazó dobozzal, egy lávalámpával, és még egy nagy halom mással.
– Shin – szólalt meg Harry felhúzott szemöldökkel –, fel akarod vásárolni az egész boltot?
– Nem, de ezeket már évek óta kerestem – felelte csillogó szemmel a kerovai. – Ezek itt Hikaru ajándékai – mutatott a DVD-kre és a figurákra. – A Gundam Wing a kedvenc animéje… a főszereplő pont úgy néz ki, mint ő – vigyorgott.
– Aha… - válaszolta Harry, majd az öregre nézett. – Nekem csak ez lesz – mondta, és a medált a pultra tette. – Mennyivel tartozok?
– Azt hiszem kiegyezhetünk ötven creditben. Többet nincs képem elkérni érte, hiszen egészen eddig senki sem vette észre.
Harry bólintott, és a kezét a platformra tette, amit az öreg felé nyújtott. A platform leellenőrizte a DNS-ét, és levette a számlájáról a megfelelő összeget. Ezután Harry félreállt, és nézte, amint Shin elővesz egy kis szütyőkét a zsebéből, és módszeresen belepakolja a vásárolt dolgait: Hikarunak a DVD-ket és a figurákat; Fei-nek egy valódi japán katanát, ami ki tudja, hogy hogyan élte túl az elmúlt évezredeket; Tritonnak egy különleges anyagból szőtt köpenyt – amiről az öreg állította, hogy erdőtündék hajából készült, és már évszázadok óta a boltban van; Quatrinának egy régi, huszadik századi orvosi táskát szerzett. Sőt, még Atemunak is talált valamit, amiben még Harry sem volt biztos, hogy micsoda, mindössze egy arany dobozkát látott, egyiptomi hieroglifákkal, és a tetején Hórusz szemével; és még Jadennek is vett egy pár különleges aranykarkötőt, amit a nő a csápjaira tehet. És persze ott volt a rejtélyes csomag, amit az öreg már az érkezésükkor a pultra tett.
– Nos, Mr. Maxuweru, azt hiszem, eddig ez a legnagyobb tétel, amit nálam vásárolt – csóválta meg a fejét az öreg. – Mindennel együtt ez összesen ezer credit lesz – mondta végül, és Shin elé tolta a platformot. Shin vigyorogva tette rá a kezét, majd amikor a szerkezet jelzett, mélyen meghajolt az öreg előtt.
– Köszönök mindent, Papus – nevette, majd sarkon fordult, és már indult is kifelé.
Harry rámosolygott az öregre, szintén meghajolt, és követte a kerovai hurrikánt.
Az öreg megcsóválta a fejét, de azért szintén mosolyogva lépett az ajtóhoz, megfordította a régi táblát, és eloltotta az összes fényt a boltjában. Ezután mély levegőt vett, és fehér füst formájában eltűnt az üzletből.
* * *
Miután elhagyták a boltot, a fiatal mágus-kadétok újfent nyakukba vették a várost, ám már csak sétálgattak.
– El sem tudom hinni, hogy ennyi pénzt otthagytál abban a boltban – méltatlankodott Harry, miközben Shin ott fütyörészett mellette.
– Az én pénzem, nem? Arra költöm, amire akarom. Amúgy meg bagoly mondja verébnek… – felelte a kerovai felhúzott szemöldökkel. – Nem te voltál az, aki múlt héten dupla ennyit költött különféle ajándékokra?
– Oké, ezzel megfogtál – nevetett Harry is. – Amúgy ki jön még a karácsonyi összejövetelre? Hikarun, Perseluson, rajtad és rajtam kívül?
– Nos, mindenkit meghívtam, akit csak lehetett, és azt hiszem még Hikaru és meghívott ezt-azt, de összességében nem sokan jönnek. Triton és Quat hazautaztak a macsek szüleihez, Fei a klánjával ünnepel, Delenn admirális szintén hazatért már a szülőbolygójára. Úgyhogy rajtunk kívül csak Jaden jön, Atemu meg Seth.
– Ki az a Seth? – kérdezett vissza Harry.
– Atemu férje. Amúgy meg a Technológiai Fejlesztési Intézet feje, és a legerősebb sárkányidomár. Sokan azt rebesgetik, hogy legalább annyi ideje él ezen a Földön, mint Atemu.
– Arra a fehérkabátos alakra gondolsz, akit a legelső Technomágia a harcban óra után láttunk?
– Igen. Seth fura figura. Egy igazi tudós és zseni. Olyan, mintha eggyé tudna válni a gépekkel. Bármit képes megcsinálni! Sokan azt rebesgetik, hogy ő a világegyetem egyetlen technokratája. Mondjuk, Atemu meg az egyetlen Árnymágus, akiről a világegyetem tud, úgyhogy nem lepne meg.
Harry csak bólintott, és egy darabig csendben mentek a hóesésben.
– Lassan ideje lenne hazamennem – szólalt meg végül Harry. – Még be kell csomagolnom az ajándékokat, aztán persze el is kell időben készülnöm az estére. Biztos nem kell segítség a díszítésnél?
– Á! Dehogyis! Már szinte minden készen van. Hikaru azt mondta, hogy megcsinálja a kaját, a többit pedig már elintéztem. Már alig várom az estét! – dörzsölte össze a tenyerét a kékbőrű kerovai.
– Ugye tudod, hogy teljesen mániákus fejet vágtál az imént? – húzta fel a szemöldökét Harry, de az ő szemében is legalább annyira izzott az izgalom, mint társáéban.
Shin elnevette magát, és Harry is csatlakozott hozzá. Majd ahogy elérték a legközelebbi transzportpontot, mindketten hazamentek.