Work Text:
Márk a május elsejét soha nem ünnepelte igazán. Ahhoz már későn született, hogy a nagy szocialista május elsejei felvonulásokon rész vehessen, és kicsiként sem nagyon jártak ki a majálisra. Iskolás korában annyi jelentősége volt az ünnepnek, hogy egy napig nem kellett bemenni, ha minden jól alakult, akkor akár egy hosszú hétvégét is kaptak. Az mindig jó volt, főleg ha négy napos lett az ünnep miatta. Ha pedig később, már gimnázium alatt, a május elsejét sikerült összeegyeztetni az érettségi szünettel és majdnem egy egész hét szünetet kaptak, az maga volt a csoda, mint egy második tavaszi szünet.
Mióta dolgozott, május elseje megszűnt ilyen csodás lehetőségnek lenni. Persze, a szabadnapnak most is örült, ha egyáltalán megkapta szabadnak, de mióta az egész Tisza kezdődött, nem hogy hosszú, normális hétvégéje sem igazán akadt. Ezért sem lepődött meg, amikor a választások utáni május elsején, egy pénteki napon, ismét az iroda előtt találta magát, mint bármelyik pénteken. Péter elég titokzatosan viselkedett a nappal kapcsolatban; se Márknak, se senki másnak nem volt hajlandó elárulni, hogy mit fognak csinálni. Ez nem volt teljesen szokatlan, volt hogy a titoktartási szerződések miatt nem mondhatta el, mire készül, esetleg annyira hirtelen jött az ötlet, hogy nem volt idő kifejteni. Az mégis ritka volt, hogy előre tudták, ki fog bejönni, de azt senki sem, hogy miért. Annyi infót kaptak csupán, hogy akinek van, hozza magával a Tiszás sapkát, akinek nincs, annak majd adnak bent.
Márk így sapkával a kezében sétált be az irodába. Beérve megállapította, hogy ő ért be legkésőbb, már mindenki más ott volt. A tárgyalóasztalnál ültek körbe, most, hogy Márk is megérkezett, várták, hogy a látványosan tűkön ülő Péter elkezdje a mondanivalóját.
- Emberek, ma kis létszámban gyűltünk össze, ugyanis nem saját szervezésű, de tömegrendezvényre megyünk. Kimegyünk a Városligetbe a majálisra, ott fogunk találkozni a honfitársainkkal.
A teremben ülőkre egy pillanatig csend nehezedett. Nem tudták eldönteni, hogy Péter viccel-e vagy komolyan beszél, erre fel volt-e a nagy titoktartás. Mikor azonban sem Péter, sem senki más nem jelentette be, hogy csak vicc volt, igazából az irodában rothadva dolgozás lesz egész nap, az összes jelenlévő megörült. Hamar összekapták magukat és megindultak, ki a Városligetbe.
A majális pontosan olyan volt, mint azt Márk elképzelte: a nap miatt tűzforró levegőt fagyos szél forgatta át néha, abszolút ideális megfázóidő volt, olyan, amihez semmiképp sem lehet jól felöltözni. A jelenlévők hetven százaléka vagy gyerek volt, vagy gyerekként viselkedett, ennek következtében sem haladni, sem értelmesen kommunikálni nem nagyon lehetett. Az első pillanatban még hívogató, tömény, édes vattacukor és forró olaj illat tíz perc után már hányingert keltett a legerősebb gyomrú emberben is. Márk azt magyarázta éppen hevesen a velük dolgozó Lajosnak, hogy ő mit és hogyan szervezett volna másképp, ha neki kellett volna összeállítania ezt a programot, amikor meglátta, hogy Péter egy hatalmas tálcával közelít feléjük, rajta így ránézésre is legalább harminc felespohárral.
- Egy kedves honfitársunknak van itt bódéja, ő ajánlott fel a pártunknak némi bátorítást, azzal a figyelmeztetéssel, hogy “De aztán rakjuk rendbe az országot!”. Úgyhogy egészségünkre, aztán hajrá előre! - próbálta megindokolni Péter a pártos rendezvényhez méltatlanul sok alkoholt. Na nem mintha a párttagokat nagyon győzködni kellett volna, ha hivatalos alkalmakkor nem is, de máskor azért gyakran összeültek eddig is inni.
Márkot sem vol nehéz rábeszélni arra, hogy fogadja el az italt. Pálinka volt, ezt már az illatból is meg lehetett mondani, nem egészen kerítésszaggató, de azért nem a gyengébb fajtából. Az alkoholszagnak végre sikerüt átvágni az émelyítő gyorskaja illaton, szinte jól is esett az embernek egy kicsit mást érezni. Márk a szagtól egy régi barátja hátsó kertjében találta magát, ott grilleztek, ott volt az egész társaság, még mielőtt széthullott volna.
- Barack, ugye? - kérdezett rá. Péter csak bólintott, miközben mindenkinek szétosztotta az első fejadagot. Akárki is volt a támogatójuk, nem sajnálta tőlük, minden egyes pohár csak azért nem volt színültig tele, mert Péter már a tálcára kilötyögetett egy keveset.
- A rendszerváltásra! - szólt a pohárköszöntő koccintás közben, majd mindegyikük lehúzta a féldecit. Márknak keményen kellett dolgoznia azon, hogy kontrollálja az arcizmait, ne fintorogjon, ahogy az alkohol végigmarta a torkát és a gyomrát. Körbepillantott, ez többeknek nem sikerült a társaságból. “Kurva szádat, hány fokos?” hangzott a szállóige egy párttagtól, amit hangos nevetés kísért. A támogatójuk nem csak a mennyiséget nem sajnálta tőlük, az alkoholt sem az italából.
Még alig ocsúdott fel a társaság, Péter már osztotta is a következő kört. Márkban ekkor fordult meg a gondolat, hogy ennek csúnya vége lesz, de ezt az a kis hang mondta a feje hátuljából, akire általában nem szokott hallgatni. Most is ignorálta, elfogadta Pétertől a második poharat is. Annyira rossz csak nem lehet, mégis, itt vannak egymásnak.
A délután hátralévő része tényleg nem alakult rosszul, bár ahogy további pultosok, szimpatizálók, szavazópolgárok és támogatók találták meg őket különböző alkoholos italokkal, egyre jobban megfogyatkoztak a párttagok, akik még ott voltak. Mindenki párban, vagy kis csoportokban indult haza, Márknak nem kellett aggódnia miattuk. Kora estére már csak ketten maradtak a nagyjából tizenöt fős társaságból, akikkel érkeztek. Már csak néhány későn érkező család lézengett a Városligetben, az árusok is pakoltak össze. Az egyik zárása készülő fabodegából még kiszólt valaki utánuk:
- Miniszterelnök úr, képviselő úr! Megkínálhatom önöket még eggyel? Alig van az üveg alján, ne kelljen már elcsomagolni! - mint Márk utólag megtudta, az egész délutánt ez az árus indította be, ő ajándékozta meg Pétert az első, nagy tálca itallal. Márknak már zúgott a feje, csak a sok év futás miatt megszerzett egyensúlyérzékének volt köszönhető, hogy nem dülöngélt, legalábbis érzése szerint nem. A világ azért forgott vele, de ezt igyekezett nem kimutatni. Meg tudta volna még mondani, hogy merre kell hazamennie, így úgy ítélte meg, nem lesz nagy gond, ha elfogad még egy utolsó kört.
- Ránk - nézett Péter a szemébe, ahogy koccintottak. Márknak ettől akkorát fordult a gyomra, hogy hirtelen elbizonytalanodott, mégis jó ötlet-e lehúzni még egy adag pálinkát. De visszaút már nem volt, a kezében a féldecire rá volt írva a neve.
- Ránk. - motyogta el Márk is, majd Péterrel egyszerre lehúzták az italokat. Márk most már nem tudta annyira elrejteni az érzéseit, mint az első alkalommal. Az arcára is kiülhetett az, hogy küzdenie kell a pálinkával, és nem sokon múlt, hogy ő győzött. Ahogy visszaadták az üres poharakat az eladónak próbált szépíteni, megköszönték, megdicsérték, hogy milyen finom volt. Péteren valahogy egyáltalán nem látszott, hogy be lenne rúgva, pedig pontosan ugyan annyit ivott, mint Márk, és azért volt köztük alkatbeli különbség.
Mivel a majális látványosan a végéhez közeledett, ők is megegyeztek, hogy elindulnak, elég lesz ennyi egy napra. Gyalog indultak meg, Márk teljesen autopilótára kapcsolt, a saját lakása felé kezdett sétálni, bele sem gondolt abba, hogy Péter onnan legalább negyven percre lakik, vagy még több, ha az ünnepi menetrendet is figyelembe veszi. Annyi legalábbis egyértelmű volt, hogy autóba most nem fog ülni. A kapuig csendben sétáltak egymás mellett, Márk csak akkor döbbent rá, hogy Péter még vele van, amikor a kulcsát kereste.
- Szeretnél bejönni? - kérdezett rá Márk, miközben a kulcsot a zárba illesztette. A kapucsengő kódját a mai napig nem kapta meg a lakás tulajdonosától, pedig már vagy egy éve bérelt tőle.
- Aha - Péter vette a levegőt ahhoz, hogy folytassa a mondatát, de végül csak becsukta a száját. Most, hogy ketten maradtak az utcán, és nem kellett az embereknek előadnia a felelősségteljes miniszterelnököt, most látszott csak rajta, hogy részeg ő is, ugyanannyira, ha nem jobban, mint Márk. A kulcs fordult a zárban, mindketten felfelé indultak a lépcsőházban. A lakás ajtaja már nehezebb mutatvány volt: azon két zár volt, mindkettő sokkal vékonyabb és pontosabb, mint a lenti nagy kapu. Márk kicsit sokáig szöszölt vele, elég ideig ahhoz, hogy Péter átvegye tőle a kulcscsomót és megpróbálkozzon ő is.
Nehezen ugyan, de közös munkával sikerült bejutni a lakásba; amint bezárták mögöttük az ajtót, Márk a falnak vetett háttal lecsúszott a padlóra és ott maradt egy kicsit. Péter az előszobában állt fölötte, látványosan kicsit kényelmetlenül érezte magát egy új helyen. Végül a cipőjét kezdte el levenni, ezzel emlékeztetve Márkot a saját, és végül mindkettejük létezésére.
Márkból csak előtört végül a házigazda, hamarosan ketten ültek a nappaliban a kanapén, egy-egy nagy pohár vízzel előttük. Amennyire tőle telt a cipőik az előszobában párban voltak, átöltözött melegítőbe, és Péternek is adott kölcsön egyet. Péter persze szabadkozott, hogy nem kell neki, de látványosan nagyobb kényelemben érezte magát így, mint az egész nap viselt, szélszagú farmerben.
- Ez szerintem jól ment, nem? - Péter nem várt igazi választ a kérdésére, csak nem akart néma csendben ülni Márk mellett. Márk csak hümmögött. Miután a kötelező köreit lejárta, nem igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy nem egyedül volt a lakásban. Pláne nem úgy, hogy valaki ilyen vonzóval legyen együtt. Ráadásul a szoba minden egyes bútora körtáncot járt a feje körül, pedig megesküdött volna, hogy mikor reggel indult, még az összes egy helyben állt.
Péter maga sem lehetett annyival jobb állapotban, ő úgy döntött, hogy talán vízszintesen kevésbé lesz nagy káosz a fejében. Így ő a lábát a kanapé karfájára helyezve hanyattfeküdt, a fejét habozás nélkül Márk ölébe hajtotta. Márk kicsit lassan reagált, mire feldolgozta, hogy Péter feje az ölében van, már kínos lett volna bármit mondani. Így némi zavarodottsággal az arcán nézett le rá. Ilyen közelről még soha nem vizsgálta meg: azt eddig is látta, hogy az elmúlt két év nagyon megviselte, de közelről még inkább látszott Péter arcán a megfáradtság. Ennek ellenére valami kis játékosság még mindig volt benne, valami, ami Márk szerint nagyon megnyerő tudott lenni, bárkin. A pohár víz után az ajka még csillogott egy kicsit, meg sem látszott rajta, hogy egész nap a szélben volt. Márk irigyelte tőle, neki állandóan száraz volt a szája, a legcsendesebb időben is.
- Zavarok? - Márk egy kicsit túl sokáig bámulhatta az ölében fekvőt. Péter hangsúlyából viszont egyértelmű volt, hogy ha zavarna is, esze ágában sem lenne felkelni.
- Nem, maradj csak nyugodtan - Márk egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust Péterrel. Ez viszont valahogy mégsem a szokásos farkasszem volt, amit néha szoktak nézni egy-egy unalmasabb megbeszélés alatt. Az akkor verseny volt, ha valamelyikük pislogott, vége volt, és el kellett kezdeniük megint figyelni. Ebbe már mindketten belepislogtak, de ennek ellenére sem néztek el, elvesztek egymás arcában. Péter szakította meg először a szemkontaktust, de csak egyetlen másodpercre, amíg felemelte a fejét, egy pillanatra hozzáérintette az ajkát Márkéhoz, aztán visszafeküdt, és nézte őt tovább.
Márk nem fordította el a tekintetét, de míg eddig a másik arcának szentelte minden gondolatát, most elveszett a fejében. “Mi volt ez?” szólt az egyetlen mondat amit hirtelen meg tudott fogalmazni. “Egy csók” jött a gyors válaszgondolat, de ezt rögtön elhessegette. Na az biztos hogy nem. Péter végülis csak a lakásában van, fekszik az ölében, egyébként a pártelnöke, mégis miért tenne ilyent. “Biztos véletlen volt” jött a következő gondolat. Ez elég reálisnak tűnt jelen helyzetükben. Péter csak arrébb akarta mozdítani a fejét, ahogy megemelte véletlenül értek össze. Az, hogy most pontosan ugyan úgy fekszik és ugyan úgy néz, mint előtte, nem jelent semmit. “Ott rohadjon meg” jelent meg végül az a hang, ami sok rossz döntésnek volt már a katalizátora.
Márk az ölébe hajolt, és megcsókolta Pétert. Ő tudta, hogy ez szándékos, gondolta, hogy most átlép egy határt, amit holnap vagy nagyon nehéz lesz visszaállítani, vagy valami újat kell kitalálni helyette, de ez nem érdekelte. Csak félig lepődött meg, amikor Péter egyből visszacsókolta, ekkor tudatosult benne, hogy bizony az előbbi is teljesen szándékos volt, még ha kicsit gyáva is. Péter Márk pulóverének ujjába kapaszkodott, úgy húzta fel magát egy kicsit, úgy próbált közelebb kerülni hozzá. A pálinka íze még érződött a nyelvén, de sokkal inkább a baracké, mint a maró alkoholé. Édes volt, és követelőző, veszélyes, de közben ahogy Péter felült, egy pillanatra sem szakítva meg a csókjukat, és átölelte a derekát Márknak mégis teljes biztonságérzetet adott. Meggyőzte arról, hogy ez egy olyan részeg döntés lesz, amit nem fog megbánni.
Az este hátralévő részéből képek maradtak meg Márknak. Szőke és ősz tincsek a fehér párnáján, kivörösödött ajkak, az utcán elhaladó autó zaja egy sóhajjal keveredve. A háta csíkokban égett, hogy a körmöktől, vagy több érintésre vágyástól, azt nem tudta megmondani. A barack illata Péterével keveredett, Márk sejtette, hogy még hónapokkal később is érezni fogja az ágyneműn, hiába mossa ki. Az estének minden egyes pillanata átírta őt újra meg újra, darabjaira szedte mindkettejüket, aztán összeragasztotta őket, hogy többé ne lehessen szétválasztani.