Work Text:
A vár börtön volt, de legalább nem a várbörtönben tengette napjait. A könyvtár ablakán besütött a halovány őszesti nap, a fénysugarakban porszemcsék ugráltak, ahogy a kis Podjebrád Kunigunda sorra vette le a köteteket a polcról és pakolta Mátyás előzékenyen kitartott karjaiba.
– Felség, nem gondolod, hogy most már talán elég lesz?
– Mondtam, hogy ne hívj felségnek…! – Kunigunda újabb vaskos könyvet rángatott ki a helyéről és dobta a kupac tetejére, ami mögül Mátyás már lassan ki sem látott. A könyvek Ausztria történetével, földrajzával, irodalmával s ehhez hasonlatos dolgokkal foglalkoztak.
– Tudnod kell, mivel állsz szemben – magyarázta Kunigunda, amikor végre leültek és a kislány módszeresen sorba rendezte gyűjteményét. – Közelről meg kell ismerned az ellenséget.
– Az ellenség Ladislaus, feltételezem…?
– Pontosan – bólintott komolyan Kunigunda. – Ha már itt vagy, használd ki okosan az idődet. – Felcsapott egy atlaszt és mulatságos német kiejtésével olvasni kezdte a neveket.
– Legszívesebben nem lennék itt.
– Nem élvezed a társaságom? – pillantott fel Kunigunda lebiggyesztett ajkakkal.
– Az az egyetlen dolog, amit élvezek – nyugtatta meg Mátyás. Váratlan barátra lelt Podjebrád György egyik lányában, bár ideérkeztekor napokig azt hitte, megbolondult, mert folyvást kettőt látott belőle, míg rá nem jött, hogy van egy ikertestvére, Zdenka. Kunigunda ezt roppant mulatságosnak tartotta, és a világért sem szólt volna, amikor Mátyás összekeverte őket. Most már viszont eltelt pár hét és Kunigunda összetéveszthetetlen egyéniségnek bizonyult: több nyelven beszélt, állítása szerint az egész könyvtárat kiolvasta, remek, ámbár fájóan őszinte tanácsokat osztogatott, és nem nézett furcsán Mátyásra, amikor arról mesélt, milyen itáliai művészeket bízna meg a kultúra fellendítésével. Prágába jövet társasága kimerült az őrzését végző mogorva, szótlan katonákban, Garaiban és a negédes mosollyal elejtett gonosz megjegyzéseiben, na meg Ladislausban, aki szintén nem volt intellektuálisan stimuláló beszélgetőpartner. Lehetett volna, mert nem volt buta fiú, csak éppen pokolian ellenszenves. Kunigundával viszont lehetett intelligens eszmecserét folytatni, sőt, Mátyás bátorkodott megjegyezni, hogy az egész várban Kunigunda az egyetlen, akinek van esze.
– Mátyás, ez fontooos – mondta Kunigunda szigorú arccal. – Én csak segíteni szeretnék, hogy majd bölcs király légy.
– Ha király leszek.
– Ne légy ilyen kishitű. Nem áll jól. – Kunigunda elnézett Mátyás válla felett, majd homlokára csapott. – Egyet elfelejtettem! Idehoznád? Ott van hátul, a növényes könyvek alatt, zöld kötésű, kék díszítéssel…
Mátyás szolgálatkészen bevette magát az égbe nyúló polcok közé. Legszívesebben egész napját itt töltötte volna. A könyvek között járkálva jelene sem tűnt oly kilátástalannak, és ha már fogságba esett, örült, hogy éppen itt.
Hallotta, ahogy nyílik a könyvtár ajtaja, valaki sietős léptekkel közeledett Kunigunda felé.
– Felség – hallotta Kunigunda leereszkedő hangját. Mátyás két könyv közt kipillantva látta a vérig sértett Ladislaust. Szemöldöke homloka közepéig szaladt, kék szemei szinte kiestek helyükről, ajkai elnyíltak s meglepetésében még haja csavargatását is abbahagyta.
– Hercegnő – felelte hasonló hangnemben Ladislaus. Mátyás beljebb húzódott a polcok közt. Ladislaus minden bizonnyal kötekedni jött ide, de majd Kunigunda elküldi.
– Merre van Mátyás? Itt szokott időzni.
– Nem láttam – mondta könnyedén a kislány, angyali mosollyal.
– Akkor kerítsd elő!
– Ez nem az én dolgom.
– Most azonnal mondd meg, hol van a foglyom! – Az ő foglya! Na még mit nem, Mátyás aztán senkié sem, mindegy, mit hisz Ladislaus.
– Ennyire értetlen vagy? Nem tudom, merre lehet, és nem is nekem kell megkeresni. Ha annyira hiányzik, akkor talán légy vele kedvesebb és majd magától is jön.
Mátyás majdnem felnevetett, de még időben szája elé kapta a kezét.
– Mátyás azt csinálja, amit mondok neki. Én vagyok a király.
– Hát persze, felség – hajbókolt Kunigunda. – Én ezt egy percig sem vontam kétségbe.
– Jó.
– Jó.
– …biztos nem láttad Mátyást?
– Felséged életére esküszöm – tette kezét szívére Kunigunda.
Ladislaus összevonta a szemöldökét, de nem szólt. Megfordult és kiviharzott a könyvtárból, palástja lobogott mögötte.
– Előjöhetsz – szólt Kunigunda mihelyt becsapódott az ajtó.
– Nem találtam meg a könyvedet.
– Mert nem is létezik, te butus.
Hiába, Kunigunda már csak ilyen volt. Megmenti Mátyást Ladislaustól, majd sértegeti.
Sötétedésig bújták a könyveket, Mátyás már oda meg vissza el tudta mondani az osztrák hercegek neveit, aminek nem sok értelmét látta, mert őt nem II. Civakodó Frigyes vagy II. Sánta Albert zavarta, hanem bizonyos Utószülött László, és azon az sem segít, ha betéve ismeri Ausztria növényvilágát, de nem volt szíve elrontani Kunigunda kedvét. A kislány jót akart, és Mátyás nagyra értékelte szándékát.
Tizenegy is elmúlt már, amikor ismét nyílt a könyvtár ajtaja és egy fejét ide-oda kapkodó asszonyság csörtetett be. Amikor megpillantotta Kunigundát, megkönnyebbülten közelített feléjük. Mátyás megismerte, a gyerekek dajkája volt, kissé szétszórt, de jószívű asszony.
– Kisfelség, már mindenütt kerestem! Ilyenkor rég ágyban a helye, ha az édesapja megtudja, hogy éjnek évadján még itt kóricál… a végén még fejemet veszi!
Kunigunda erre sokatmondóan Mátyásra, majd a dajkára nézett. A nő elsápadt.
– Jaj, Mátyás úrfi, nem úgy gondoltam én azt, ez csak amolyan szófordulat, én igazán nem… – kezét tördelte.
– Ne aggódjon, értem, mire gondolt – mosolygott az asszonyra. Kunigunda elhúzta a száját, átlátott rajta. Amikor búcsúzásképp az udvari etikettre fittyet hányva átölelte Mátyást, meg is jegyezte:
– Nem volt őszinte ez a mosoly. – Arcon bökte. – Ha tényleg mosolyogsz, van egy gödröcskéd. Nem volt.
– Ugyan mi mosolyogni való van az életemben?
– Jaj, milyen lehangoló vagy – mondta nyűgösen Kunigunda, egészen ladislausi magaslatokba emelve a hisztis hangsúlyt.
– Kisfelség, jöjjön már kérem, Mátyás úrfi holnap is itt lesz – sürgette a dajka.
– Ígérem, nem megyek sehová – integetett Mátyás a kelletlenül távozó Kunigundának. – A várat sem hagyom el – vigyorodott el.
Kunigunda saját bal arcára bökött és felkacagott.
Mátyás visszapakolta a könyveket a helyükre, majd egy Prága történetével foglalkozó kötettel leült két polcsor végében a földre. Az ablakon elég holdfény szűrődött be, hogy még lássa. De nem fogott fel belőle sokat, gondolatai folyvást elkalandoztak. Hajnalban legyőzötten csukta be a könyvet. Megmászta a toronyszobájába¹ vezető lépcsősort (Mint valami tündérmesebéli királykisasszony! – jegyezte meg szeptember elején Kunigunda. És akkor Ladislaus a gonosz sárkány? – vonta le a következtetést Mátyás.), majd magára zárta az ajtót. Nekidöntötte a homlokát és sóhajtott egyet. Nem tudta, mi fájt jobban, hogy a dajka szavai eszébe juttatták Lászlót, vagy hogy ezek szerint egész nap nem gondolt testvérére. Nem tévesztheti szem elől a célt, bármennyire is csodálatos a könyvtár, ha a kijáratra csak gondolna is, azon nyomban lándzsás őrök teremnének előtte. Lerúgta és a sarokba hajította csizmáját, majd eldőlt az ágyon. Az ablak felé fordult, tán ha eleget nézi a szeretett könyveiben a szabadságot oly sokszor szimbolizáló csillagos égboltot, akkor ráébred, hogyan szabadulhat ő is innen.
Valami moccant az ablak alatti heverőn s a következő pillanatban két világító pont meredt Mátyásra, akiben egy pillanatra az ütő is megállt. Rémülten ült fel az ágyban s megmarkolta a párnája alá rejtett, vacsoráról ellopott kést. Illetve így tett volna, ha a kés pengéje e percben nem a holdfényben csillant volna meg. Nyelét sápadt, gyűrűkkel ékesített ujjak szorították. A kézhez természetesen egy test is tartozott, a testhez pedig egy szőke fej s egy világító kék szempár.
– Hiába keresed a kést – döntötte oldalra fejét Ladislaus. Madárka – jutott eszébe Mátyásnak, mielőtt annyira magához tért volna döbbenetéből, hogy megfelelően felháborodjon:
– Te jól érzed magad?!
– Soha jobban.
– Úgy értettem, hogy fejben. – Mátyás már kiismerte, hogy működik Ladislaus, félreértései nem fogtak ki rajta. – Tekintve, hogy épp egy kést szorongatsz.
– Ó, hogy úgy. Igen, teljes mértékben.
– Mit keresel itt? – sóhajtott Mátyás.
– Téged kerestelek, de mivel nem voltál itt, gondoltam, megvárlak. Addig pedig felfedeztem a szobát. És milyen jól tettem! – Mátyásra szegezte a kést. – Meg akartál ölni.
– Nyilván, azért volt a párnám alatt és nem a szívedben. Illetve a kőben, ami a szíved helyén van.
– Egy követ nem tudnál ezzel átszúrni.
– Akkor akár vissza is adhatod...?
Ladislaus lerakta a kést az éjjeliszekrényre és törökülésben letelepedett Mátyással szemben az ágyon.
– Miért kerestél? Nem elég, hogy vacsoránál látnunk kell egymást?
– Merre jártál?
– Nem mindegy az neked?
– Merre jártál?
– Semmi közöd hozzá.
– Merre jártál? Merre jártál? Merre jártál? – ismételgette Ladislaus, azt remélve, hogy ha elég ideig bosszantja Mátyást, beadja a derekát. Sajnos volt rá precedens, hogy működik a taktika. De nem most. Mátyás aludni akart, várni a reggelt, hátha hír érkezik Magyarországról, vagy megálmodja, hogyan szökhet meg. Így most csak simán az agyára ment a király.
– Merre jártál? Merre jártál? Merre…
– Fogd már be! – ripakodott rá. Ladislaus egy pillanatra összerezzent, de összeszedte magát:
– Vigyázz a szádra, én vagyok a király.
– És mit csinálsz? Lefejeztetsz? A várbörtönbe csuksz? Elviszel egy harmadik országba?
Ladislaus fintorgott.
– Nem tetszel.
– Te se nekem; végre valami, amiben egyetértünk. Miért kerestél?
– Mert kerestelek.
– Ne húzd az időt, mondd, mit akarsz és...
Ladislaus előrelendült és ajkát Mátyáséra tapasztotta. A vállánál fogva tolta lefelé, Mátyás jobbnak látta átfogni a derekát és eldőlni vele az ágyon. Hagyta, Ladislaus hadd kóstolgassa, hadd túrja szét a haját, közben Mátyás kezei fel-le jártak Ladislaus hátán, ha úgy esett, akkor elsöpörte szemébe hulló haját.
– Miért nem csókolsz vissza? – nyüszített Ladislaus.
– Mert olyan, mintha meg akarnád enni az arcomat; csak magadra gondolsz.
Ladislaus sértetten lebiggyesztette az ajkát:
– Ez nem igaz.
– De. Kérdezd csak meg bármelyik nődet. Már amelyiknek nem fizettél.
Ladislaus válaszul meghúzta Mátyás haját.
– Na, igazam van, most miért bántasz?
– Bosszantó vagy.
– Nem csak én. – Mátyás kézfejével végigsimított Ladislaus arcán. Ladislaus szigorúan nézett rá, megfogta kezét és visszarakta a derekára.
– Jó, felfogtam, nem kell felnyársalni a tekinteteddel.
Ladislaus ismét Mátyás szájára hajolt, de most mintha kevésbé követelődzően tette volna. Mátyás egyik kezével a derekát szorította, a másikat először Ladislaus hajában, majd ismét arcán nyugtatta. Pusztán a kíváncsiság vezérelte, amikor hüvelykujjával lenyomta Ladislaus alsó ajkát, de legnagyobb meglepetésére Ladislaus nem harapta le a kezét, hanem nemes egyszerűséggel megnyalta Mátyás ujját, majd száját, Mátyás ajkai pedig óvatlanul elnyíltak, amit Ladislaus arra való felkérésnek értelmezett, hogy most nyomja le a nyelvét Mátyás torkán. Ennyit az előbbi, már csak közepesen rossz csókokról.
Ladislausnak almaíze volt, mert vacsora után még egy tál cukros gyümölcsöt is el szokott fogyasztani; állítása szerint neki az valamiféle regáléként² alanyi jogon járt. Mátyás szerette az almát. Ladislausra meg amúgy is jobb volt ráhagyni a dolgokat. Engedte, hogy Ladislaus a hajánál fogva rántsa hátra a fejét, hogy jobban hozzáférjen nyakához. Másik kezével Mátyás csípőjét emelte meg, hogy lerángassa róla az inget; Mátyás kíváncsian várta, hogy szeretné ezt ilyen szögben kivitelezni. Természetesen sehogy, és ettől egyre frusztráltabb lett.
– Ladislaus. – Mátyás ülő helyzetbe tornázta magát. – Ladislaus, ha egy pillanatra leszállnál rólam... – Átfogta Ladislaus derekát és egyszerűen odébb rakta, alig érződött nehezebbnek, mint az esti könyvtorony. Immáron ingjétől megszabadultan húzta ölébe Ladislaust, aki kétkedő tekintettel fogadta az új fejleményt. Még mindig haragudott. Mátyás kisimította a ráncot a homlokán.
– El ne bőgd magad, hallod?
– Nem bőgök – mondta Ladislaus remegő hangon, könnyes szemmel.
Mátyás kisöpörte arcából a haját, amit olyan nagy beleéléssel tudott csavargatni. Ladislaus tekintete ide-oda járt az arcán, csak a szemébe nem nézett. Végül Mátyás vállára ejtette a fejét. Nem sírt, természetellenesen szabályosan vette a levegőt. Mátyásnak ötlete sem volt, most mégis mi baja lehet; minden úgy történt, ahogy ő akarta. Lazán átkarolta a derekát, majd amikor Ladislaus átfűzte karjait a hóna alatt és közelebb húzódott, ő is erősebben szorította magához: Mátyás félt, hogy különben egyszerűen darabokra hullik, és ő nem akarta megölni a királyt.
Mátyás oldalra döntötte magukat és rájuk húzta a takarót.
– Min gondolkozol? – súgta kis idő múltán.
– Hogy otthagytam a kést az éjjeliszekrényen és bármelyik pillanatban leszúrhatsz. – Hazudott. Biztos, hogy hazudott. Egyszerűbb lenne, ha tekintetéből kiolvashatná, amit szavakkal nem árul el, de ahhoz az kéne, hogy ránézzen. Ladislaus pedig nagy elhatározással bámulta a Mátyás orra melletti szeplőt.
– Mennyi bajod van... – forgatta a szemét Mátyás. Nem tervezett merényletet, mert bár a trón megüresedne, együtt kéne élnie a tudattal, hogy ok nélkül ontott vért. És amúgy is, ha Ladislausnak csak egy haja szála görbül, Garai rögtön elintézi, hogy Podjebrád mégis a várbörtönben szállásolja el Mátyást. Már csak a királygyilkosság feltételezését is elkerülendő, Mátyás átmászott Ladislauson, hogy ha akarta volna, se érje el a kést. Ladislaus félúton visszahúzta és magára rántotta; Mátyás félt, hogy most törte el három bordáját. De Ladislaus csak átölelte és arcát feje tetejének döntötte. Ezek szerint így maradnak.
– A nőiddel is ezt műveled?
– A ,,nőimmel” egészen másfajta tevékenységeket szoktam folytatni.
– Nem vagyok rá kíváncsi.
– Te kérdezted.
– Visszavonom a kérdést.
Ladislaus vállat vont. Mátyás haját piszkálta: megfogott egy tincset, végighúzta két ujja közt, majd elengedte, keresett egy másikat és újra és újra megismételte a mozdulatsort.
– Te nem tetszel, de a hajad igen. Olyan, mint a madártoll.
– Nem olyan.
– De olyan.
– Jó, akkor olyan – hagyta rá Mátyás. Némán feküdtek egy ideig, Mátyás Ladislaus szívverését hallgatta. Arról bezzeg nem szólt Anna jóslata, hogy meddig fog még verni. Anna… mi lehet vele? Látják-e még egymást valaha? Él-e még egyáltalán? Mi lehet az édesanyjával? Összegyűjtötte vajon a sereget? Hogy tud úgy tervezni, cselekedni ép ésszel, hogy László halott s Mátyás fogoly?
Mátyás érezte, hogy könnyek gyűlnek szeme sarkába, de nem hagyhatta, hogy eleredjenek: az kéne még, hogy Ladislaus gúnyt űzzön belőle. Szorosabbra fonta karját Ladislaus körül, aki erre elégedetten hümmögött. Most már nem tépkedte a haját, hanem lassan simogatta a fejét. Nyugodt volt, már-már kiegyensúlyozott. Ezt okvetlenül ki kéne használni valamiféleképp, no de hogyan? A királyt megölni felesleges s Mátyás nem is vágyott erre, egyetlen vágya az volt, hogy hazamehessen, de Ladislaus abba akkor sem egyezne bele, ha ezentúl minden éjjel széjjel csókolgatja. Mátyás legnagyobb baja a rabság mellett az volt, hogy nem tudta, mi van az otthonmaradottakkal.
– Ladislaus…? – Hangja alig remegett, talán a másik fiúnak nem tűnik fel.
– Igen? – Kedvesen szólt hozzá.
– Nem tudod… te biztosan kapsz híreket Magyarországról… kérlek, mondd meg, mi van az édesanyámmal. És Annával.
Ladislaus egy pillanatra megdermedt, belemarkolt Mátyás hajába, majd folytatta a simogatást.
– Nem… nem tudom.
– Hogyhogy nem tudod?
– Nem tudom, és kész. Ne faggass. – Ladislaus előbbi jókedve elszállt, szabad keze görcsösen szorította Mátyást, körmeit egészen belemélyesztette.
– Ha nem vagy hajlandó megmondani, azt elfogadom, de miért kell hazudni?
– Nem hazudok. Nem szoktam hazudni.
Mátyás napra pontosan meg tudta volna mondani Ladislaus legutóbbi számottevő hazugságát, s ezzel Ladislaus is tisztában volt, szóval inkább témát váltott:
– Amúgy sem érdekel, mi van Garai Annával. Folyton badarságokat beszél.
– Eddig minden egyes szava igaz volt.
– Nem látom még, hogy te lennél a magyarok királya.
– Majd ha az előző így vagy úgy, de eltávozik. – Mátyás a fejéhez kapott: Ladislaus megint meghúzta a haját. Egy mordulással legurult Ladislausról (szigorúan a késmentes oldalra, nehogy őfelsége elkezdjen valami butaságot összekombinálni a szép kis fejében, az kéne még). Felült és megkereste a paplanok közé hajított ingét.
– Most menj el. Kérlek.
– És ha nem megyek? – Ladislaus is felült és most összefonta a karját.
– Akkor kinyitom az ajtót, visszajövök ide, felemellek, kiraklak, majd bezárom az ajtót.
Néztek egymásra, Ladislaus nem mozdult, hogy távozzon, de Mátyás sem, hogy kinyissa az ajtót. Végül Ladislaus szólalt meg:
– Mielőtt… szóval, még márciusban – ujja köré csavart egy hajtincset –, Anna azt jósolta nekem, hogy ha eljön az ősz, kínok között ér majd el a vég. De lám, eljött, és még itt vagyok. Hazugság az egész. – Anna jóslatai ennél homályosabbak szoktak lenni. Vajon tényleg csak kitalálta, hogy Ladislaust megijessze, esetleg eltúlozta, amit valóban látott…?
– Menj, kérlek.
– Garai Anna egy hazug csaló, családi vonás. Egy szavát sem szabadna elhinned.
– Győzködd magad ezzel, de ne lepődj meg, ha letaszítanak a trónról.
– Amíg én élek, belőled nem lesz magyar király.
– Ladislaus, kérlek, menj el.
– És ha nem…
Mátyás karon ragadta Ladislaust, a kelleténél talán kicsit erősebben, lerántotta az ágyról és az ajtó felé kezdte húzni. Ladislaus szemében félelem csillant, megpróbált szabadulni Mátyás szorításából.
– Engedj el most azonnal! Királyi parancs! Ha nem engedelmeskedsz…
Mátyás az ajtónak lökte Ladislaust, kezeit feje fölé szegezte.
– Mit csinálsz, hm? Tömlöcbe vetsz? Elrabolsz? Késsel fenyegetsz az éjszaka közepén? Arra sem vagy képes, hogy eláruld, él-e még az anyám, mit érdekel engem, hogy…
– Mert nem tudom! Nem tudom! – zokogta Ladislaus. – Értsd meg, hogy nem tudom, senki nem mond nekem semmit! – Mátyás elemelte kezét Ladislaus csuklójáról és hátralépett. – Csak maguk közt sugdolóznak, és ha kérdezek, meg se hallják! Én vagyok a király és nem mondják meg, mi folyik a saját országomban! – Ladislaus átkarolta magát, könnyei patakokban folytak. – Én nem is akartam idejönni… nem is… – Ügyetlenül megtörölte arcát. – Senki nem kérdezte, hogy akarok-e… senki hozzám se szólt, hogy… hogy én mit gondolok… – Térde megrogyott, Mátyás még időben kapott utána és együtt csúsztak le a földre. Mátyás az ajtónak vetette hátát és lábai közé húzta Ladislaust. Ladislaus belekapaszkodott a karjába, arcát mellkasának döntötte és folytatta csillapíthatatlan, keserves zokogását. Mátyás átölelte derekát, másik kezével a haját simogatta. Ladislaust rázta a sírás, kapkodva vette a levegőt, az kérdéses volt, hogy a tüdejébe is jutott-e belőle. A végén még meg talál halni, és akkor Mátyást veszik elő, hogy megölte a királyt!
– Ladislaus. Ladislaus, lassú, mély levegő… Ladislaus… nincs semmi baj, nem történt semmi…
Amikor gyermekként Mátyás a vihartól félt, vagy hiányzott neki az éppen távoli vidékeken hadakozó édesapja, akkor bátyjára hárult a feladat, hogy megvigasztalja. László összefüggéstelen semmiségeket motyogott neki, vagy valami gyerekdallal próbálta felvidítani. Mátyásnak eszébe jutott egy bugyuta dalocska a tavaszról és a szebb jövőről; a szövegre már nem emlékezett, így csak dúdolgatni tudta, hátha Ladislaus megnyugszik tőle.
– Minden rendben, nincs semmi baj, itt vagyok, ne félj…
– Engem mindenki… azt hiszik, nem tudom, hogy mit… gondolnak rólam és…
– Itt vagyok, nyugalom, minden rendben lesz…
– …nem árulnak el semmit… butának tartanak…
Mátyásnak összeszorult a szíve. Garaiék tényleg semmibe vették Ladislaust, meg se fordult a fejükben, hogy a fiú tudja, érzi, mit gondolnak róla, és hogy ez hogy fájhat neki.
– Nem vagy buta, nem a te hibád, kérlek, nyugodj meg…
– …az egész udvartartásom arra vár, hogy meghaljak…
Mátyás Ladislaus kézfejére csúsztatta tenyerét és megszorította. Arról nem Ladislaus tehet, hogy ő a király, és a tanácsosai is legszívesebben másik királyt rángattak volna dróton. De nem volt másik, azzal kellett dolgozniuk, amilyük volt. És amilyük volt, az egy ideggyenge, makacs fiú, aki minden ötletükre rábólintott, csak hogy úgy érezhesse, bármi felett is hatalma van. Ladislaus most nem viselte koronáját. Mátyás hátrasimította haját és homlokon csókolta. Ladislaus megint felzokogott, pedig már kezdte abbahagyni.
– Ladislaus, minden rendben lesz, itt vagyok, kérlek, végy pár mély levegőt, ne félj… – Mátyás azt sem tudta már, mit mond, a felének értelme sem volt, Ladislausnak nem volt mitől félnie. Persze észérvekkel Mátyást sem lehetett gyermekkorában megnyugtatni, így folytatta a motyogást. – Semmi baj, vigyázok rád, szeretlek, nem kell félj, minden rendben lesz, itt vagyok…
Ladislaus újabb remegő, görcsös lélegzetvétele félúton abbamaradt. Tágra nyílt könnyes kék szemekkel tekintett fel rá és Mátyásban felmerült egy kérdés: Ladislaus sosem ismerte az apját, anyja pedig kétéves korában váratlanul elhunyt, hallotta hát bárkitől valaha, hogy szereti? Mert abból, ahogy most Mátyásra nézett, nem valószínű, sőt. Csak éppen Mátyás ezt nem gondolta komolyan, a pillanat hevében csúszott ki a száján, egyike a vigasztaló frázisoknak, amiket kiskorában mondtak neki.
– Mondd még egyszer.
– Minden rendben lesz.
– A másikat.
– Ladislaus… – Mátyás esdeklőn nézett rá.
– Kérlek. Kérlek szépen.
– Ladislaus… – Ladislaus, aki mindig csak követelt, akinek minden csak úgy járt, most kért. Könnyáztatta arccal, reményteljesen csillogó tekintettel kért. És Mátyás nem akarta megadni neki. Nem, ez így nem helyes. Nem tudta. A haragon és némi sajnálaton kívül nem volt hely szívében más Ladislausszal kapcsolatos érzésnek.
– Hazudtál? – Nem vádlón, nem fenyegetően mondta, hanem őszinte fájdalommal. Ugyan Mátyás mit felelhetne erre? Hogy tudná szeretni bátyja gyilkosát? Már rég el kellett volna küldenie a szobájából, nem szabadott volna hagyni, hogy könnyei hassanak rá. Ha tudta volna, hogy ennyire ki van éhezve nem is a szeretetre, hanem csak egy jó szóra, jobban vigyáz, mit mond.
– Ladislaus.
– Miért mondtad, ha… ha nem igaz? Ugyanolyan vagy, mint mindenki más… – ismét eleredtek a könnyei. – …ha szólsz is hozzám, csak azt mondod… csak azt mondod, amit hallani akarok… átversz… kihasználsz…
– Nem, Ladislaus, nem, én… nem…
Ladislaus a nyakába fúrta az arcát. Mátyás jobb ötlet híján ismét köré fonta karjait.
– Kérlek…
Mátyás nem felelt; talán ha úgy tesz, mintha nem hallaná a két hüppögés közti esengő szavakat, akkor Ladislaus feladja. A hátát simogatta, dúdolt, olyan ígéretekkel hitegette amikről már nem tudta, hogy igazak e: minden rendben lesz, semmi baj, nem kell félned…
Ladislaus könnyektől fátyolos tekintettel nézett fel rá, várva az újabb nyelvbotlást.
– Kérlek, mondd még egyszer. Még ha nem is igaz.
– Annak semmi értelme.
– Jó vagyok abban, hogy bebeszéljek magamnak dolgokat.
– Jaj, te. – Mátyás tenyere közé fogta Ladislaus arcát és megcsókolta. Ladislaus meglepetten nyikkant egyet, de lelkesen viszonozta.
– Kérlek – súgta két csók között, ajkaik éppen csak elváltak egymástól.
Mátyás nem tudta, mi ütött belé, talán az zavarta össze, hogy Ladislaus életében először másra is figyelt önmagán kívül, vagy hogy annyira szánalomra és sajnálatra méltó volt, hogy fájt ránézni.
– Szeretlek – mondta alig hallhatóan. Ladislaus belemosolygott a csókba. Mátyás arcát simogatta és pár perccel ezelőtti kiborulásáról már csak az orcájára száradt könnyek tehettek volna tanúbizonyságot.
– Még egyszer.
– Szeretlek.
– Még egyszer…
Mátyásban megfagyott a vér. Hallotta ő már Ladislaustól, hogy még egyszer. Hirtelen kiverte a víz és úgy érezte, legszívesebben sikítana vagy esetleg a változatosság kedvéért ő omlana össze zokogva. De egyiket sem tehette, nem adhatja meg ezt az elégtételt Ladislausnak. Látta rajta, hogy tökéletesen tisztában van azzal, mit művel.
– Még egyszer – kérte ismét, negyedjére. Követelte. Követelhette, mert Mátyás engedett neki.
– Szeretlek – mondta elhaló hangon és remélte, Ladislaus tudja, hazudik. Mielőtt ismét elhangzott volna e két szó, amely annyi fájdalom és szenvedés okozója volt, Mátyás gyorsan Ladislaus szájára tapasztotta sajátját.
– Jól leszel? – kérdezte és Ladislaus füle mögé tűrt egy hajtincset.
– Nem szoktam nem jól lenni.
Mátyás ráhagyta. Feltápászkodtak a padlóról és Mátyás kinyitotta az ajtót. Ladislaus pár pillanatig szerencsétlenül ácsorgott a folyosón, majd egy szó nélkül elsietett.
Mátyás, miután kulcsra zárta szobáját és egy komódot is az ajtó elé tolt (igazán nem akart ma már több éjjeli látogatót), kiült az ablakba. Egy dologért viselkedett szalonképesen Ladislausszal, egy dolog miatt hagyta, hogy alkalomadtán megcsókolja: hátha egyszer elmondja, mi van az otthoniakkal. Most már tudta, hogy Ladislaus ugyanolyan vakon van, mint ő. De neki még rosszabb is, hiszen királyként joga lenne tudni, Mátyásnak fogolyként nem.
Fejét karjaira fektette, a lent elterülő alvó várost nézte. Más helyzetben, más időben szívesen bebarangolná. Elbóbiskolhatott, mert álomtalan álmából hajnalban zörgés riasztotta fel.
– Ki kopog? Mi kopog?
Az ablak külső párkányán ült egy fekete holló, csőrében egy levél, vagy ahhoz hasonló. Mátyás kitárta az ablakot és a madár beröppent. Körözött párat a szobában, Mátyás ölébe ejtette csomagját, majd leszállt az asztalra a tintatartó mellé. Mátyás előbb a hollóra, majd a levélre nézett. Fekete viaszpecséttel volt lezárva, a címeren… nem, az nem lehet…
Sebesen feltépte a finoman hajtott levelet.. oh áldott ég, édesanyja keze írása!
Az elegánsan kanyarintott betűkkel írt sorokat olvasva sírva fakadt, kitört belőle, amit Ladislaus jelenléte miatt el kellett, hogy fojtson. De most senki nem figyelt rá, szabadon zokoghatott, édesanyja reménykeltő szavait szívéhez szorítva. Hosszú percekig rázta a sírás; nehéz volt megnyugodni, ha nincs, aki vigasztaljon.
Megtörölte a szemét, majd lúdtollat ragadott és körmölni kezdte a választ. Mikor végzett, piros viasszal lepecsételte és a holló kitartott karmai közé dugta.
– Aztán siess, nagyon fontos üzenetet viszel, a legfontosabb embernek – simogatta meg a madár fejét. Ezután addig figyelte az égen, amíg fekete ponttá nem kicsinyült, majd végleg eltűnt Buda irányába.
Mátyásnak bíznia kellett. A sorsban, édesanyjában, Annában, a jóslatban, de legfőképp magában. És hinni, hogy hamarosan minden a helyére kerül és mindannyiójukra egy szebb jövő vár.